5. Rész

Szóval buliba mentünk a barátommal. Ő vezetett, nekem még nem is volt jogsim. Út közben simogatni szerettem volna a combját, de akkorát ugrott a hirtelen jött izgatottságtól, hogy majdnem karamboloztunk. Erről inkább letettem. Megérkeztünk a helyre, sok irigy arc fogadott minket. A szokásosnál kicsit jobban mozgattam a csípőm és a seggem, hagy robbanjanak csak fel a méregtől. Elvégre csak én vagyok itt a király... legalábbis azt hittem. De akkor olyasvalami történt velem, ami addigi életem során még soha. Egy csajt pillantottam meg, és álltak körülötte minimum 20-an. Szőke volt, akárcsak én. Kék szemű volt, hasonlóan hozzám. És ami a legfontosabb: jól nézett ki. JOBBAN, MINT ÉN. Jól hallottátok. Nem olyan szinten volt jó csaj, mint az, akit meggyilkoltam, hanem nehézsúlyú volt. Velem versenyzett, habár látszott rajta, hogy valószínűleg már a 18-at is betöltötte. Ő volt a ranglétra csúcsa, ahová én eljuthattam; a maximum, de semmiképpen nem a minimum. Nem tudom, hányan ismerik azt az érzést, mikor biztosak benne, hogy ők a legjobbak vmiben, és akkor kiderül, hogy még véletlenül sem, sőt nem is lesznek soha, mert már van vki, aki betöltötte azt a posztot. Mondanom sem kell, egy világ omlott össze bennem, de a következő pillanatban már a megoldáson gondolkoztam. Sajnos ez a gondolatmenet is zsákutcába jutott: valószínűleg százszor több haverja van, mint nekem. Ezt nem tudom leírni, annyira elkeserítő volt a helyzet. Tökéletes feneke volt, mellei, arca, lábai. Ott helyben elsírtam magam, majd berohantam a szórakozóhelyre. Vidám, vigyorgó, boldog arcok fogadtak mindenhol, de nem nekem örültek. Valahogy az egész világ élete jobbra fordult, ha ez a csaj jött szórakozni hozzájuk. Mindenki ismerte, engem pedig elfelejtettek. Legszívesebben helyben nekiestem volna. S miért ne? Nem gondolkoztam. Agyamat elöntötte a düh; a buli, a barátaim elhomályosultak, és rohantam a szőke ribanc felé. Az emberek rám meredtek, mert elrugaszkodtam a földtől, és FELÉ repültem. Bizonyára betörtem volna a csinos kis orrát az én szépen csillogó fekete tűsarkammal, ha abban a másodpercben el nem kap vki. Melegség és bizalom hatolt a vaginámba, lelki szemeim előtt pedig a fiúm jelent meg. Kár volt beleélnem magam. Egy rendőr szorított a karjaiban, annyira erősen, amennyire engem még senki fia nem szorított. Fel akartam képelni idegességemben, de mozdulni sem bírtam, majd egy kollégája segítségével a rendőrautójukba tuszkoltak. Úgy éreztem magam, mint valami szellemi fogyatékos, mikor az elmegyógyintézetbe viszik. A hátsó ülésre ültettek, tőlük egy rács választott el. Valamiről nagyon beszéltek, de halkan, így én egy árva szót nem értettem belőle. Elsőre természetesen az jutott eszembe, hogy máris lebuktam a gyilkossággal. Másodjára pedig az, hogy pusztán a balhé miatt kell bemennem velük.
- Biztos urak... - szóltam hozzájuk hízelegve. - Ne tessenek már bevinni...
Szinte már undorodtam magamtól és a nyálas szövegemtől.
- Hát... - kezdte az egyik vigyorogva - Hö, elintézhetjük máshogy is!
Nem hittem a fülemnek. Talán nem látja ez a szerencsétlen, hogy még csak 16 vagyok? Ha nem választott volna el tőle egy rács (és rangbeli távolság is), Isten bizony lekevertem volna neki egy fülest. Át kellett gondolnom a helyzetem, jó alaposan.